Hajó leszel

Utolsó munkálatok

Eljött a nap. Amit már évek óta vártunk, és amiért évek óta izgultunk. Most kiderül, hogy mindent jól csináltunk-e, fent marad-e a vízen, elég-e a nehezék, nem húz-e valamelyik irányba, bírja-e a szelet,  kormányozható-e...és megannyi kérdés lebegett  a szemünk előtt. A vízrerakás pillanatában dől el, hogy érdemes volt-e dolgoznunk rajta, és az a munka valóban megérte a befektetett időt és energiát.

Utolsó előtti éjszaka sokáig dolgoztunk még, és nem feltétlenül az utolsó simításokat végeztük. Munka még bőven van vissza a hajón. Arra törekedtünk, hogy a legszükségesebb dolgok meglegyenek, és rendben legyenek. Gergő az árbócon dolgozott, én a hajótest befedésén, úgymint festés és lakkozás, valamint az utolsó ragasztások, Gergő keze alá.

Másnap hajnalban keltünk, és irány Keszthely, egy adag festékért (mert az utolsó pillanatban fogyott el...) - és ez már a vízrerakás reggele!

Délelőtt még kentem egy réteget az utastérbe, hogy szép feehér legyen, és ne a szürke alapozó látszódjon. (Persze még visszavan kb 3 réteg...) Cefetül izgultam, hogy megszáradjon délutánra. Közben már folyamatosan jött mindenki, az udvarunk egyre zsúfoltabbá kezdett válni. Rengeteg lelkes rokon és barát jött le emiatt, ami nagyon megmelengette a szívünket. Hogy nekik is ennyire fontos, ami nekünk fontos. Közben megérkeztek a Zalai Hírlap aznapi példányai anyukán jóvoltából-cikkeztek rólunk az ünnepi számban.

Gergő szünet nélkül dolgozott, hihetetlen koncentráltsággal, fegyelemmel és kitartással vitte a hátán az utolsó munkálatokat. Én csapongtam a hajó körüli tennivalók és az egyre növekvő tömeg között.

A kitűzött időpont, a 4 óra egyre közeledett. Lassan alakult a hajó, de a vitorla felhúzásánál akadt egy kis baki: a gaff folyton elakadt az árbócon. 4 órára már nem leszünk lent, de most mi lesz? Hogy oldjuk meg? Erre nem számítottunk... Ötletelés, próbálkozások sorozata, mindenki a küszöböt rágta és várta végre, hogy lemenjünk. A parton lévők meg érdeklődtek, hogy mikor érünk le. De megmondani nem tudtam, mennyi idő még, mire megoldjuk a problémát. Végül csiszolással sikerült méretre alakítanunk.

Oké, már csak egy dolog maradt hátra, a kormánylapát felrakása. Fúrót, hosszabítót bekötöttük, de JAJJJ! 

HATALMAS VIHAR KÖZELEDIK! Egy pillanat alatt lecsapott ránk a nyári zápor, és eláztatott mindent. Még vízre se raktuk és máris elázik a hajó!Minket pedig beszorított a kis házba és a sufniba. Kb 30 ember toporgott egymáson várva, hogy elmenjen a vihar. Számomra kétségessé vált, hogy vízre tudjuk-e rakni még aznap. De még jó, hogy akadt egy kis probléma a gaffal, különben ki tudja, mi lett volna a Balaton karmai között...

Az eső viszont 1 órán belül elállt. Gergő fanatizmusa nem csökkent, újra hadba állt. Pillanatok alatt elvégezték még amit kellett, és indultunk a vízhez. 

 Vízrerakás

A parton egy rövid beszéd után pezsgőt bontottunk. Az oldalát tl sokat csiszoltuk ahhoz, hogy hozzávágjuk. :) 

 A neve pedig, amit csak most lepleztünk le: SWEETY. Hogy miért, az maradjon továbbra is belső titok. :)

A vízrerakás pillanatához nincsenek szavaim. Érezni azt, hogy a két kezünk munkája siklik a vízen.... elmondhatatlan.

A kikötés során én sikeresen beleestem a vízbe, ami kiváló bizonyítéka volt annak, hogy nincs elég nehezék a hajó aljában. Egy újabb dolog, amin jövőre még dolgoznunk kell.

Hiába volt sötét, ez sem tántorított el minket a vitorlázástól Holdfényben ringatóztunk a Balaton enyhe hullámain. 

Másnap jó időben is kipróbáltuk, és csak gyönyörködtünk benne még napokig.

És igyekeztünk mindenkit megvitorláztatni. 

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a hajó elkészüljön. A szüleinknek, akik helyet adva és a sok berregést elhallgatva tűrték, tűrték a munkálatokat és meleg étellel láttak el bennünket, vagy messziről drukkolva és időnként meglátogatva érdeklődéssel fogadták a fejleményeket és bíztattak minket. Mindenki másnak, aki két kezével, akár saját testi épségét kockáztatva segített nekünk a hajóépítésben.

Új sufnirend

Az elmúlt 2 hétben elég sok minden történt. Mielőtt kitérek a részletekre, a számomra legjelentősebb változással kezdem. Bevezettünk a sufniban egy új időbeosztás. Elegünk lett ugyanis a sok "szétfolyós" munkából és a közel 12 órázásokból. Kitaláltuk tehát, hogy szabályozzuk a kint töltött időt. Az új napirend szerint tehát 10-18 óra között dolgozunk, a maradék szabadidő. A bevezetett változás nem remélt pozitív változásokat hozott: 

• dinamikusabb lett a munkánk
• jobban, szervezettebben dolgozunk
• abban a 8 órában lazsálás nélkül, koncentrálva dolgozunk
• kevesebb a lógás és a feszültség
• a környezet is jobban tolerálja így ezt az egész hajós cuccot. :)

Segítséghalmaz

Ezen a héten már az Új Rend szerint dolgoztunk kettesben, de előtte rengeteg segítségünk akadt. Először V. Zoli (értsd: ötödik) és Mari segítettek feltenni a gunwale-t. Ezután Niké és Peti segítettek főleg  ólmot törni, olvasztani és a decket beilleszteni és csiszolni a helyére. Hétvégére azonban váratlanul megszaporodtunk, mindenkiből előtört a hajóépítési kedv, Milán, Laci és Barbara csatlakoztak még hozzánk, akik nagy szerepet vállaltak az ólomöntésben és az árbóc kifúrásában, és az omegák felrakásában.

Következő héten az ólomöntést Dénes folytatta.

 Az Ólom-ügy

Talán elég szembetűnő, hogy milyen sokan olvasztanak nálunk ólmot. Hát, igen. Sok próbálkozás után végre megtaláltuk a leghatékonyabb porszívóval rásegítős módját az ólomöntésnek, így mindig valaki vállalta, hogy őrzi a tüzet és halált megvető bátorsággal önti az ólmot a fasírt-formába. Már van vagy 4 kiöntött formánk! Már csak a rönkök rögzítést kell kidolgoznunk.

Deck rögzítés

És az első réteg lakk a dekken:

Folyamatosan megy a pörgés a sufniban. A munkában is, és abban is, hogy vajon sikerül-e befejeznünk még időben a hajót.

Meló

Szombaton Zsófi a horgonykamrát bélelte ki üvegszövettel,

én a hátsó ülés lapjaival szöszöltem már második napja. (Nem alaptalanul féltem ettől a résztől)

Szerencsére vasárnapra Laci átjött segíteni, és 110%-on rávetette magát a problémára. Egész napos rajzolgatás és dekopírozás után megcsinálta a padló minden darabját, már csak a beragasztásra vár.

Zsófi elsősorban a catering-et vállalta, de közben hátraszaladt lefesteni alapozóval a már kész padlólapokat. Este egy születés-élmény terápia keretében (ld. lentebb) lekente még egy réteg epoxival az elülső tároló rész belsejét. Az élmény alapján nem csak a szülés, hanem a születés is igen kemény és kellemetlen dolog.

Árbocpánik

Valamelyik nap, talán szombaton, jött a rossz hír: aki ajánlotta, hogy tud árbocnak alu csövet szerezni megüzente, hogy ugyan szerezni tud, csak nem tudja eljuttatni hozzánk, ugyanis a forrás Németországban van.

Pánik. Ha nincs árboc, akkor nehezen lesz vitorlásunk, hiába lenne több időnk vagy kétszer ennyi erőnk dolgozni rajta. 

Az ember azt hinné, hogy alumínium csövet nem akkor kunszt venni, de

• vagy van, de gagyi, és amikor meghallják, hogy vitorlásra kell, akkor szó nélkül viszik vissza a raktárba,
• vagy van jó, de 500kg a minimális rendelés belőle, ami kb. 25x-ös túlrendelés lenne (és ha még lenne is rá pénzünk, hova a ****ba tegyük?)
• van közepes, de a minimális rendelési összeg €200, és kb. a harmadából jön ki a cső ára.

Ebben már benne van vastelep, interneten keresés, hajóépítőkkel telefonálás, ismerősök ismerőseinek a riasztása, facebook-on és google+-on könyörgés, és nagyjából minden amit ki lehet találni nagyobb mennyiségű illegális hatóanyag fogyasztása nélkül.

Steampunk hangulat

De ha már a mindent kitalálásnál járunk. Kell a hajóra két léc, amit deck stringer-nek neveznek, és a deck szélélének alátámasztására szolgál.

Kicsit csaltam, és hogy jobban lehessen érteni: már a kész állapotról látható a kép jobb oldalt. A két közelebbi léc, ami fordított V alakban találkozik, a deck stringer.

A nagy baj vele, hogy nagyobbat kell hajlania, mint amekkorát a fa szeretne. Ez biztos, mert egy párt már eltörtem itt kb. egy hónapja.

Egyetlen megoldás maradt: gőzölni kell. Komoly mérnöki munka eredmény lett az alábbi hi-tech szerkezet:

Az elv pofon egyszerű. Egy PVC csövet használunk gőzkamrának, amibe egy villanyszerelő gégecső vezeti be a gőzt egy standard, nagymama típusú teáskannából. Mivel kemping tűzhelyünk nincs, a tűzhelyet meg macerás lett volna kihozni, ezért egyszerűen egy fém dobozban raktunk tüzet a forraláshoz.

A high-tech több ponton is megbukott. A gégecső megolvadt, és a kanna nem tudta kellő tempóban termelni a gőzt.

Eljött a low-tech ideje.

A kannát egy lábosra és egy tölcsére cseréltük, a gégecsövet meg teljesen kiiktattuk.

Ez a konstrukció meglepően jól működött, és másfél óra múlva eléggé megpuhult a fa ahhoz, hogy a helyére paszírozzuk.

Azért ez sem ment gond nélkül. Az egyik lécben volt egy csomó, amit nem hatott meg a gőzölés, ott berepedt a fa, amikor hajlítottuk. Szerencsére egy kis fadarabbal és egy szorítóval sikerül lebeszélni arról, hogy eltörjön, és végül felvette az ívet rendesen.

Még több meló 

Még hétfőn segítőcsere történt: Zoli vette át Laci helyét, és vele közösen beragasztottuk az összes padló támasztékot.

Délután mérsékelt sikerrel megjártuk a keszthelyi hajósboltot, ahol még tavaly vettünk vonószemet, de túl rövid lett. Most sem volt hosszabb, de majd rendelnek.

Az epoxi időközben nagyon megfogyott, nagyobb szigetlelő lekenéseknek nem is merünk nekiállni, amíg nem veszünk újat.

A mai napot a portside gunwale félszáraz rögzítésével zártuk. Már többször azt hittük, hogy most már ez ránk nem vonatkozik, de újra és újra kiderül, hogy valóban az a hajóépítés aranyszabálya, hogy

Szorítóból sosincs elég, bármikor amikor barkácsboltban jársz, vegyél még párat!

De hogy mindez mit is jelent, azt majd legközelebb.

Laza napunk volt, strandolással, este társasozással, de azért haladtunk.

A to-do listából Zsófi már a negyedig tételt fejezte be, én meg még mindig az elsővel szöszölök. Lehet, hogy cserélnünk kéne, és fele annyi idő alatt érnénk a munka végére.

A lista, ahogy még a visszaszámlálás előtt összeírtam:

• deck stringer
• gunwale
• rubrail (dörzsléc)
• horgonykamra glettelése epoxival (ma)
• horgonykamra üvegszövetelése (ma)
• tárolórész kitakarítása (tegnap)
• tárolórész epoxizás (tegnap)
• teljes padlószint alatti részre második réteg epoxi
• padlótámasztékokat csinálni és felragasztani
• ballaszt helyét kialakítani
• ülést megcsinálni (folyamatban)
• svert csiszolás és festés
• tárolórészre ajtót csinálni

Azért nem úgy állunk, hogy "ha ezek megvannak, készen vagyunk". Folyamatosan jönnek még a feladatok, csak egyelőre olyan szinten van mit csinálnunk, hogy felesleges többet írni.

Meg nem mindegy a nagyítás sem: padlót megcsinálni vs. padlót lealapozni, lefesteni, kiegészíteni, beragasztani.

De azért még pár ötlet:

• kész padlólapokat "lezárni" epoxival
• padlóhoz hiányzó részeit kipótolni
• sudárt lakkozni (hű, basszus, ehhez vettünk már csavart???)
• deck-et felragasztani, fazonra vágni
• vonószemet kicserélni: tegnap megpróbáltuk berakni, de túl rövid a menete annak amit vettünk, és átér a hajó orrán, de az alátét nem marad már meg rajta, nemhogy az anyát rá lehetne húzni.

Arra a kérdésre, hogy "Mikorra lesz kész a hajó?" csak egy válasz van: "Az idén nyáron!". De jövő nyáron ezt már nem szeretnénk mondogatni, úgyhogy bele kell húzni.

Magából a testből már nincs sok hátra. Szerkezetileg. Pepecseléssel még egy csomó időt el lehetne tölteni, de attól vízre lehet rakni. (Pl. nem muszáj belül lefesteni, há' nem?)

Csak akkor még kéne rá árboc, arra csigák, bikák, kötelek, drótkötelek és változatos hajós bisz-baszok. És persze még egy vitorla is.

Augusztus 20-ig kellene befejeznünk a hajót, ha még az idén vízre akarjuk rakni. Addig még van 36 nap.

Ma Zsófi kipucolta és le epoxizta az orrban lévő tárolóhelyet, én meg a padló utolsó részével küzdöttem. A tároló kész, a padló vége úgy 30%-on áll.

Legközelebb posztolok to-do listát.

A tengernyi csiszolás után (akkor még nem tudtuk, milyen jó csupán epoxit csiszolni, és annak a porát egy legyintéssel lesöpörni magunkról) ecsetet fogtunk a kezünkbe és felvittük az első alapozó réteget a hajóra.

Aztán lecsiszoltuk. Majdnem teljesen. Borzasztó ez az alapozó, ragad, tapad, le nem jön, odakúszik, bemászik, átkúszik, kapaszkodik összefog mindent, csapot, padlót, csalánt, sóskát, gazt, nem kímél sem embert, sem állatot...Még jó, hogy a hajón is ott maradt. Csak egyre nem volt hajlandó: az üvegszövet mintázatának miniatűr mélyedéseiben összegyűlni, hogy ezzel szemet elkápráztató sima felületet képezzen. Na, azt már nem. Úgyhogy a második rétegfelvitele után is csiszolhattuk, a Bádogember keze az enyémhez fakó volt (magyarázat: az alapozó szürkés-fémes színű, és mint mondtam, rátapadt mindenre).

Jópár órányi újabb csiszolás után megtapasztaltuk, hogy ez sem az ultimate megoldás, mert a mintázat ugyan eltűnik, de vele együtt az üvegszövet is. Amit ugye, nem volt olyan egyszerű felrakni. Jött tehát az ötletelés. (Én persze mondtam, hogy előbb utóbb betölti majd a festék is, csak kell még rá pár réteg, de Gergő nem nyugodott. Addig járta a boltokat és a rokonokat, míg végül beállított két flakon szóró gittel, amivel lefújva a hajót csodásan eltűntek a lyukacskák. Lám, lám, igaza volt.)

Jöhetett tehát az újabb és az újabb és az újabb réteg festés...és az egyre kevesebb csiszolás.  :)

Most már elég csak végigsimogatnunk a hajót 2 réteg között, és festhetjük a következő réteget. Ha valaki elvesztette volna a fonalat, eddig 5 réteg festék van a hajón. 

Ezután gyorsan feldobtuk még rá a maradék 4 réteget, 5+4=9, azaz most már 9 réteg fedi a hajó külsejét! Így már olyan hajósan néz ki! :) A sok erős és férfias barát segítségével végül visszafordítottuk eredeti és végleges állapotába a hajót...

...és mi is összekötöttük az életünket, amit ünnepélyesen egy csodálatos nászúttal koronáztunk meg, ahonnan élményekkel feltöltve visszajöttünk, úgyhogy  jöhet a (meg merjem kockáztatni?:) utolsó felvonás (vagy maradjak az óvatos) folytatás(-nál)?

A nyáron annyit dolgoztunk a hajón, hogy mindketten bele is fáradtunk kicsit, de most éppen erőt gyűjtünk, és közben Nektek is megírjuk és megmutatjuk, hogy mi is történt a nagy "hallgatásunk" alatt.

Ami talán a legnagyobb előrelépést jelentette, hogy felraktuk a hajó oldalait, de az összeset ám! Fent, lent, elől, hátul, mindenhol! Még szerencse, hogy mindig akadt körülöttünk segítő kéz és barátsereg, hogy ha kettőnkre nem is mindig akartak hallgatni a falemezek, akkor tömegesen győztük le őket. Ötletelésből sem volt hiány sosem, így született meg a Gigacsipesz is, ami szerintem a hajóépítésünk történetének egyik legendás szereplője marad. Hasznát persze nem vettük, de legalább megpróbáltuk. :)

Az ideiglenes frameket kivettük, ami meghatározó pillanat volt, mert rögtön még hajóformájúbb lett a hajó. 

A swchwertláda berakását csak azért említem meg, mert irtó nagyot szívtunk vele. 2 cm-rel elszabtuk, szerencsére hosszabb lett. Bár lehet, hogy újra összerakni keveseb idő lett volna, de így legalább vettünk egy felsőmarót, ami azóta is rendkívül jó szolgálatot tesz. Végül 2 napunkba telt azt a 2 centit korrigálni.

Miután megfordítottuk a hajót erdélyi markos ismerőseink közreműködésével (bizony, levettük az állványról, már nem kell külső segítség, hogy egyben maradjon!), jó alaposan lecsiszoltuk, igazgattuk, majd az egészet beborítottuk üvegszövettel. Máig emlékszem kitartó segítségeinkre, akik még hajnali egykor is velünk simogatták rá a szövetdarabokat a hajóra.

A sok famunka mellett gondolnunk kell a hajó súlyozására is, amihez ólmot gyűjtünk. (Ha tudtok, még mindig keresünk!) Ezt különféle formában kapjuk kézhez, hol elhazsnált féltengelycsuklók, hol használt akkumulátor formájában. Ekkor helyi grillsütő-kohónkban megolvasztjuk és formába öntjük.

És végül, nyár közepén összeszámoltam a sufniban töltött munkaórákat (és ebben nincs bent az anyagbeszerzés), július végén több, mint 100 óránál tartottunk, és ebben csak az idei év volt benne. Az augusztust még nem mertem hozzáadni.

Mielőtt megfordítottuk a hajót, elkezdtük kiszabni a hajó padlózatát is, de ez még befejezésre vár.

Megrendeltük a vitorlákat, közben árbóc után nyomozunk. Megvettük a festékeket, most készítjük elő a hajót, hogy teljesen sima és tiszta legyen.

Utolsó mozzanatként a skeget ragasztottuk fel, ami a hajó alján fut végig, de erről nincs képünk.

Gergő már hónapok óta tervezgetett valamit a május 15-ei hétvégére, de nem tudtam (csak sejtettem), mi is lehet az. Apró infókat folyamatosan csepegtetett, bár néha megtévesztési szándékkal. Annyit biztosra tudtam, hogy fontos, hog jó időnk legyen .Végül péntek reggel a kocsiban ülve derült ki, hogy vitorlástáborba megyünk, Balatonfüredre. Huh, de jó, szép napsütésben 4 napon át vitorlázgatunk, pihenünk, lebarnulunk, feltöltődünk! És hajón fogunk aludni! Nagyon izgatott lettem, és nem akartam hinni az időjárásjelentésnek, ami egész hétvégére esős, szeles időt jósolt.

Megérkeztünk, kipakoltunk a hajóra (ami meglepően kicsi volt, de végül sikerült elcserélnünk egy nagyobbra), és vártuk, hogy vízre szálljunk. A gyülekező sötét felhők miatt azonban csak a vitorlások felszereléséig jutottunk el ebédig. Utána megjött az eső, de szerencsére gyorsan elállt, a nagy viharnak a széle ért csak el minket. Vízre szálltunk és a végén hidegben ugyan, de ragyogó napsütésben, szélben szeltük a habokat estig.

Másnap borús, szeles időre ébredtünk, és egy kis vizikresz után gyorsan vízre is szálltunk. Az eső esett, de a szél még nem volt olyan vészes. 2-3 órát töltöttük kint az egyre erősödő szélben és viharban, kémlelve a szebbnél szebb és gyorsabbnál gyorsabb vitorlásokat, amik a szezonnyitó versenyre készültek. Többnyire a viharnak köszönhetően láthattunk pár árbóctörést és vitorla szakadást. Nálunk "csak" a motor nem indult, és a grószsott szakadt le kikötésnél, így megfagyva, ázott ürgeként vontattak minket a kikötőbe.

Délután a vízre szállás helyett szaunáztunk, este pedig hajszárítóval fűtöttük a közös helyiséget, majd kissé félve vonultunk vissza a háborgó Balaton hullámaira aludni. Éjjel néha felébredtünk, hogy ez a zaj vajon most mit jelentett? Eltörött az árbóc? Nekimentünk a szomszéd hajónak? Egyáltalán a kikötőben vagyunk még? Végül nagyon jót aludtunk, elringattak minket a hullámok.

Másnap aztán - miután a nagy széltől a nádas is vízszintes voltt- úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk, haza jövünk meleg kis otthonunkba, és ott pihenünk inkább- vagy elmegyünk és végre megnézzük az Avatart.

Így tette emlékezetesebbé az idei év legnagyobb vihara a vitolázós napjainkat.

Az oldalak felrakása után nekiálltunk a belső stringerek helyének előkészítéséhez, ami a hajó belső ívét adja majd, ezen fekszik a deck. A külső stringerek felrakása során szerzett tapasztalatokból okulva a stingereket adó léceket rögtön ketté végtuk hosszában, hogy jobban fel tudják venni a nekik szánt ívet.

Először a frameken (bordák) vágtuk ki a helyét, (ezt valahogy kifelejtettük annak idején, de nem is baj, mert így pont jó helyre kerültek és megfelelő vastagságúak lettek a rések). És egy teljes napot játszadoztunk azzal, hogy megnézzük, mi milyen ívet szeretnénk, valamint mennyi meghajlásra hajlandó a léc.

Végül kivágtuk, persze egyszer ív nélkül, úgyhogy annak újra nekiveselkedtem.

Ja, és mindez az idei legnagyobb kánikulában történt!

Kedves Olvasók! Újbó nagy és látványos munkafázis végére értünk. Niké és Peti lelkes és hozzáértő segítségével a helyére kerültek a topside-ok, azaz a hajó felső oldala(i). Ketten elég mókásan tudtuk volna felrakni, de 8 kéz már bőven elég volt ahhoz, hogy az epoxi megkötése előtt időben és pontosan minden darabját a helyére szorítózzuk, majd csavarozzuk.

Mindezek előtt azonban beszereztünk egy hatalmas pausz papír tekercset. Ezt fogtuk a hajóhoz, és rajzoltuk be a szabásminát, amit aztán a rétegelt lemezen is jelöltünk, ami már az oldal valódi alapanyagát adta. A Stuccal (közismertebb nevén a dekopírral) kivágtuk mind a négy darabot.

Az elején még sokat kellett igazítanunk az oldalán, de egyre jobban belejöttünk, és az utolsó darab már rendkívül pontosra sikerült. Míg Peti és én a Struccal dolgoztunk szívesen, addig Niké a stringerek és a hátlap pontosra csiszolásánál arról győzött meg minket, hogy bizonyára flexxel a kezében született. De a későbbiekben is nagyon hasznos volt a mérnöki tudása és látása.

A méretre vágás után felragasztottuk őket, Gergővel kentük az epoxit, Niké és Peti jöttek utánunk és csavarral rögzítették.

Olyan furcsa, hogy most már nem lehet csak úgy ki-be mászálni a hajóba!

Már akkor megtetszett a csiszoló, amikor tavaly tavasszal először kipróbáltam. Kicsit hepehuspásra sikerült ugyan először a frame, amit egyengetni kezdtem, de végül egész szép felületek kerültek ki a kezeim közül. Az eddigi munkákhoz képest azonban megsokszorozódott a csiszolnivaló. Már őszi szünetben elkezdtem a stringereket formázni, hogy (többé-kevésbé) pontosan illeszkedjen rá a rétegelt lemez, ami a hajó oldalát adja majd, és abban a tudatban mentem be a sufniba idén először, hogy már csak itt-ott kell igazítani rajta. Így csiszoltam még további két teljes napig, és már nem volt rajtam egy tűhegyni rész sem, ami ne lett volna fűrészporos. Annak pedig, aki nem ismer, most elárulom: az iskolai technikaórákon sosem sikerült szépre hajtogatnom, ragsztanom, végnom a dolgokat, egyszerűen türelmetlen voltam hozzá. És most, felnőtt fejjel embert próbáló feladatként centiről centire végigcsiszoltam a stringereket, Beppó apó tanácsát motyogva a fogaim között, mindig csak azt néztem, amit csinálok, nem tekintettem előrébb-mert akkor a reménytelenségtől és kilátástalanságtól hörögve rögtön abbahagytam volna.

Amíg én a stringerekkel babráltam, Gergő a schwertládát vágta ki (és jött engem segíteni-támogatni tíz percenként), majd ragasztottuk össze. A hidegben elég lassan kezdett el melegedni az epoxy, meg is ijedtünk, hogy eddig egy szám kellett csak, hogy lemenjen a Petőfin, és az edényen már érezni lehetett a melegedést, most meg már három szám is lement, és még mindig hideg volt. Éppen, amikor már kezdtük volna feladni, hogy aznap ragasztunk, enyhe langyosodást éreztem, így nagy merészen belevágtunk, összeragasztottuk a darabokat, és az epoxy másnapra megkötött. A körömpróbán ugyan még megbukott, de egy nappal később már azon is átment. (Úgy tesztelem, hogy rendesen megkötött-e az epoxi, hogy belenyomom a körmömet, és ha meglátszik a nyoma, akkor még gumis az állaga és nem kötött meg teljesen. Ha a körmöm görbül, akkor tökéletes.)

Mindezek után jutottunk el odáig, hogy a frissen szerzett pausz papírt ráraktuk a stringerekre,  szabásmintát készítettünk, kivágtuk és rárajzoltuk a rétegelt lemezre.

Ezt egyelőre a hajó hátsó 250 cm-én tettük meg, az eleje majd később. kerül sorra. A következő lépés a kivágás és a felhelyezés lesz.

Ja, és elkezdtük számolni, hogy hány órát dolgozunk rajta!

A hosszú, pihenős tél után a húsvéti szünet remek lehetőséget biztosított arra, hogy újra fogjuk a szerszámokat, bepakoljunk a kocsiba és irány a sufni! Így hagytuk ott télire a hajót:

Mostantól megint sűrűbben jelentkezünk!

Legfőbb tapasztalatunk,hogy szorítóból sosem elég! Minden másnap az előtt a helyzet előtt találtuk magunkat, hogy nincs elég szorítónk. Hétvége és ünnepnap lévén nem sok választásunk volt, ezért célba vettük a Tescot és kifosztottuk a szorító készletüket...és még így sem volt mindig elég. Kellett a belső stringer ideglenes framekhez való odaillesztéséhez és a külső stringerekhez, hogy a belsőhöz tudjuk illeszteni, hogy a ragasztás után a két réteg biztosan és szorosan illeszkedjen egymáshoz.

Amivel még sokat szerencsétlenkedtünk, hogy az orrához hogyan rögzítsük a stringereket. A részletekre most már nem emlékszem, csupán arra, hogy sok-sok időt pepecseltünk vele, kötelek lógtak a plafonról és keresztbe-kasul, hogy a megfelelő helyen tartsák a léceket.

Miután megkötött az epoxi,több napos csiszolóprogram vette kezdetét a következő lépés előkészítéseként. A stringereket úgy kell lecsiszolni, hogy tökéletesen illeszkedjen hozzá a rétegelt lemez, ami a hajó oldalát adja majd. Ezzel bajlódtam pár napig, az esti programhoz pedig már nem kellett a sminkkel törődnöm, igazi fa alapozó fedte az arcomat. Gergő addig a házban rakta le a parkettát és időnként kijött segíteni, hogy jó szögben csiszoljak.

Mindeközben a hideg télre is gondoltunk, és egy jó ajtó felszerelésével igazán védetté tettük a Hajó lakhelyét. A márciusi hosszú hétvégén megnéztem, és látszólag tökéletes állapotban átvészelte a zimankót.

A csiszolásnak még nem értünk a végére, a télen mi is pihentünk, de a tervek szerint tavaszi szünetben folytatjuk az építést.

Miért jó iskolában dolgozni? Naná, hogy azért, mert van őszi szünet, amikor le lehet jönni Balatonra hajót építeni! Jól befűtöttünk a kis házban, hogy két munkamenet között tudjunk hova behúzódni és forró tea és frissen tört dió/mandula mellett átmelegedni. Majd újra kimenni és folytatni az építést. Na, és nem elfelejteni bejönni rakni a tűzre. De most kicsit visszamegyek az időben, és folytatom az írást még onnan, amikor melegen sütött kint a Nap.

Framek

Az eddigi leglátványosabb munkafázisunkhoz még augusztusban érkeztünk el. A kivágott Csepp -re felállítottuk a frameket, azaz a hajó bordáit. Főszerepet kapott a vízszintmérő: hirtelen életbevágóan fontos kérdés lett, hogy mi mennyire függőleges vagy vízszintes. Az epoxit már olyan pontosan adagoltuk, mintha a vegyiparban dolgoznánk (haj, de hosszú út vezetett idáig!), meg is fogták rendesen a frameket. Azért erősítésként egy kis üvegszövetet is előkaptunk. Ezután minden oldalról és minden szögből lécekkel megerősítettük őket. Bizos ami biztos, rángatjuk még őket eleget.

Stringerek

A sufni veszélyes hely. Könnyen kiderülhet, hogy valamiben teljes analfabéták vagyunk. És mindemellett tehetetlenek is. Ez történt velünk is. Próbálkozás, próbálkozás, próbálkozás. Tanácstalanság, idegesség. Megoldás. Na, de hadd kezdjem az elején.

Ha egy 4 méter hosszú és 5 cm vastag lécet szeretnél enyhén félkör ívben rögzíteni valahova, inkább ne csináld.

Mi ezt sajnos előre nem tudtuk. Elkezdtük tehát odafogni a léceket az előre kialakított helyükre. Nem ment, nem hajlott. Az életünk ellenben veszélyben volt. Megfelelő számú férfierő segítség előkerítése után engem ki is üldözött Gergő, mert ha megcsap a léc, akkor már nem biztos, hogy elbűvölöm a ragyogó lila arcommal. Így, hát kívülről szemléltem tovább az eseményeket. És nagyon drukkoltam.

Látszott, hogy a lécek nagy erő hatására inkább repedni, mintsem ívben hajlani készülnek. Fogtuk tehát az üstöt, és vizet forraltunk. Forró vizes rongyokkal és lepedőkkel csavartuk be a léceket, hátha engedékenyebbek lesznek. Eredmény: sikerült felszorítóznunk, majd felragasztanunk őket.

Közben akadtak apróbb nehézségek, azaz egy (Gergő: több) helyen megrepedt a léc. Szerencsére ezt egy kis epoxival és hajó-ragtapasszal sikerült orvosolnunk.

Most már csak az izgulás következett, hogy a helyükön maradnak-e, de látszólag tartották magukat. Vártunk még pár napot, aztán szép lassan az én szkepticizmusom is kezdett alábbhagyni (úgymint: vágjuk inkább hosszában ketté, mert így le fog pattanni!). Végül levettük a szorítókat, és készültünk, hogy felrakjuk az alsó stingereket is. (Kell egy felülre és alulra is, mindkét oldalra, ezek adják meg a hajó ívét.) És ekkor BUMM! RECCS! Sorra pattant le a framekről a léc.

Oké, akkor most jöhet a B verzió. Kettévágjuk őket hosszában. (Ugye! :)) Ez egész simán ment. Felragasztottuk a belső réteget, de a szorítókkal jól odafogtuk őket, ahol csak lehetett.

TBC

A kezdeti nehézségek ellenére kedtük kiismerni a fedélzet rejtelmeit. Már tudtuk, hogy melyik kötél melyik vitorlához tartozik. Igaz, az még nem volt teljesen világos, melyikkel mit kell kezdeni, de így voltam annak idején az autóvezetéssel is: kupling, fék, váltó- mikor melyiket? A vezetésbe is belejöttem, csak bizakodni tudok, hogy a vitorlázással is így lesz. Tehát, amikor már kezdtük biztonságban érezni magunkat a vízen, Feri bácsi közölte, hogy mostantól egy kis schwertes hajón, a Vikin foytatjuk tanulmányainkat. A Vénusz, amivel eddig mentünk, tőkesúlyos, azaz szinte lehetetlen felborítani, nem úgy a Vikit. Itt gyorsan, pontosan kell alkalmaznunk a tanultakat, ha nem szeretnénk kipróbálni, hogyan kell borulás után a  schwertre állva visszafordítani.

Node, belejöttünk ebbe is, és elérkezett az idő, hogy ketten mentünk ki, oktató nélkül. Gergő pont aznap reggel mondta, hogy már szívesen kimenne így, én kicsit tartottam tőle. Nem sok szelünk volt, úgyhogy minden simán ment. Gyakoroltuk a fordulás minden formájá a kikötést és a bójához állást is. A partra érve ért minket a hír, hogy másnap vizsgázunk. És másnap levizsgáztunk. :)

Aztán jöttek a barátok és gondoltuk, megcsillantjuk előttük a tudásunkat. Vízre szálltunk, de sajnos a szélcsend miatt inkább szélvadászatot, mintsem az igazi vitorlázás élményét élhették át.

Az első IGAZI kaland

De mit tudhattunk még mi akkor arról, milyen is az igazi vitorlázás? Egy szeles szombati napon lementünk a strandra annak reményében, hogy talán tudunk vitorlázni. De amikor megláttam a tarajos hullámokat, rendesen inamba szállt minden bátorságom. Gergő unszolt, hogy menjünk, én nem mertem. Feri bácsi így szólt: "Gyerekek, Nektek ezt a szelet még nem ajánlom!" Végül a tulaj házaspár nyugtatott meg: "Mi a legrosszabb, ami történhet? Az, hogy felborultok. Akkor pedig jövünk értetek motorcsónakkal. Ne izguljatok." Én ekkor adtam be a derekam. Persze, azért izgultam, mint a fene, mert már a hajó felszerelése sem ment egykönnyen, a szél rendesen belekapott a vitorlába, miközben húztuk fel, a hullámok dobálták a hajótestet... végül elindultunk. Gergő volt a kapitány, én a manschaft. Most nem lehetett lacafacázni, időben és pontosan kellett cselekedni. Az, hogy párszor a borulás határán voltunk, mutatja, hogy azért nem ment minden a Nagykönyv szerint, de ahhoz éppen elég ügyesek voltunk, hogy eddigi vitorlázó életünk LEGJOBB, LEGKALANDOSABB élményét éltük át.

Éreztük, ahogy belekapott a szél a vitorlába, és csak vitt, vitt minket, éreztük, ahogy belekapott a hajunkba a szél, ahogy dobáltak a hullámok, a hajó mégis a kezünkben volt. Rendesen kellett egyensúlyoznom, sokszor úgy kihajolnom, hogy a hajam szinte a vízbe lógott, másnap pedig jó kis hasizomlázra ébredtem. A félelmetes pontot az jelentette, amikor vissza szerettünk volna fordulni a part felé, de a hajó mégsem engedelmeskedett. Gergő kérdezte, miközben minden erőmmel hajoltam ki, egyensúlyozás végett:

-Tudsz beszélgetni?

-Tudok, de most nem szeretnék!

-Pedig jó lenne megbeszélni, hogyan fordulunk vissza a part felé!

Végül sikerült, Gergő profi módon ráérzett a kormány és a grósz játékára, én a fockokkal kerültem egészen közeli barátságba, valamint a vetődéssel és a kihajolással.

Sérülésmentesen, remegő karokkal és fülig érő szájjal értünk partot.

Jóóó reggelt! Ki az ágyból! Irány a part, tanulunk vitorlázni!

Első óra

Egy német prospektusból megtanultuk a hajó részeit. (Milyen jó, hogy mindkettőnknek a német nyelv az erőssége!) Most már nem csak azt tudjuk dolgokról, hogyan készítsük el, hanem azt is, hogy hol található a hajón és mire való. Talán még valamikor hasznát vesszük. :)

Szelek

Honnan fúj a szél? Ahhoz képest merre megyünk? Negyed szélben? Fél szélben? Háromnegyed szélben? Hátszél, szembeszél?Jajjjj, honnan tudom én ezt majd a vízen felismerni? De egy dolog biztos: jól összekócolta a hajamat!

Csomók

A csomók elsajátításához nem kell más, mint egy (bizonyos esetekben két) darabka kötél és egy mesekönyv. Igen, kedves Olvasó, jól látod, egy mesekönyv.

Ha bármilyen oknál fogva vontatásra kerül a sor, a két hajót a következő történettel lehet összekötni (ugye, milyen varázslatosan egyszerű?): Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tó. Ebben a tóban lakott egy aligátor, ami egy szép, nyári, kissé szeles napon kimászott biztonságot adó otthonából. Gondolt egyet, megkerülte a parton lévő fát. Jól elfáradt eme megerőltető tevékenységben, így rögtön, további kitérők vagy sétát mellőzve szép komótosan visszaballagott a tóba. Ezután boldogan élt, amíg meg nem halt.

Különleges esetekben (tájegységtől és szájhagyománytól függően) az aligátor két fát is megkerülhet. Tudniillik, ekkor két, eltérő vastagságú kötelet kell összebogozni.

Ezen kívül még két csomót tanultunk meg, mindegyiket egy-egy történettel párosítva.

Második óra

Felmentünk a hajóra, végignéztük a kötelező felszereléseket és már alig vártuk, hogy vitorlát bontsunk. Ekkor ismertük meg Feri bácsit, a vitorlásoktatót. A többszörös futóbajnokot, a sok évtizede kitűnően vitorlázó, hozzáértő, szakértelemtől burjánzó csekély önbizalommal rendelkező, a végletekig szerény Feri bácsit. Végül felhúztuk a vitorlát, (igen, mi!), próbálgattuk  a csomókat, tapasztaltuk (volna) a szélirányokat, majd kievickéltünk a strand területéről, és kezdetét vette a harmadik óra.

Harmadik óra

Szélcsend. Fürdés. Meleg a víz. Csak a fürdőruhám tartan jobban, ha fejest ugrok a hajóról.

Negyedik óra

Ez kissé nehézkesen jött össze, mert egy nagy vihar érkezett, és az előző napi szélcsendhez képest egy darabig a nagy szél miatt nem tudtunk vízre szállni. Végül felpattantunk a hajóra, amin meglepetésünkre már 3 túrista ült Feri bácsival. Na, most mi lesz, hogyan tart nekünk órát? Hát úgy, hogy mi visszük sétahajókázni a vendégeket. Upsz. Így lettünk kapitányok. Erős kézzel megmarkoltam a kormánylapátot, a grosst is kellett volna, de ennyi mindenre már nem tudtam egyszerre figyelni. Gergő kezelte a fokvitorlát és ugráltunk egyik oldalról a másikra, saját magunkat használva súlyozásra. Belekapott a szél a vitorlába és csak úgy szeltük a hullámokat! Magad felé húzd, a másik oldalra, neeem, még ne engedd ki, tartsd egyenesen, tartsd feszesebben, nem látod, hogy belobbant?! Nem, nem látom, csak kapkodom a fejem, próbálok időzíteni, megfelelő sorrendben a megfelelő dolgokat a megfelelő ideig csinálni. Miért nincs ezen fék és gáz? És mi lesz majd kis hajóval, nagy szélben?

Az óra végére már egész jól belejöttünk, a hajó is arra ment, amerre szerettük volna, a fordulásokat is jó irányba, összehangoltabban végeztük. Mégiscsak lesz ebből valami?

Ötödik óra

Szélcsend. Kis szél, pár fordulás széllel. Szélcsend. Szélcsend. Marhajó.

Ismerős az érzés, hogy miután úgy gondolod, most már aztán tényleg végeztél mindennel, az utólagos apró-cseprő munkával még annál is több idő elmegy? Így jártunk mi is a framekkel. De most, hogy az ideiglenes framekre is felcsavaroztuk a megerősítést és a maradék részdarabokat is felragasztottuk, valóban, minden kétség nélkül mondhatom, hogy az összerakáshoz szükséges hajódarabokkal majdnem elkészültünk.

És ekkor jött el a pillanat, hogy fenekestül felforgattuk a sufnit. Nekiálltam ugyanis két, remekül összeillesztett, kb 4m hosszú rétegelt lemezre felrajzolni a hajó alját. A hivatalosan 100, de a gyakorlatban 100,5 cm-es vonalzó okozta elmérések, radírozások és újrarajzolások után egyszer csak egy hosszú, gyönyörű csepp alak tündöklött a fán. Fogtam a Struccot (időközben megtanultam bánni vele), kivágtam, aztán csak álltunk és gyönyörködtünk benne. Végül még szörföztem is rajta. Csakhogy szokja a vizet. :)

Mindeközben Gergő méricskélt, vágott, fúrt, faragott. A schwerttartót és a kormánylapát tartóját készítette. Persze menet közben derül ki mindig, hogy valamihez nincs elég anyag. Dirib-darabból ugyan már üzletet nyithatnánk, rétegelt lemezünk is van tengernyi, na, de tömör fa, az nincs. Most próbálunk szerezni, mert Keszthelyen nem találtunk fogunkra való darabot. A hajó meg csak nem készülhet akármilyen fából!

A hosszú idő alatt, amíg nem jelentkeztünk, elég jól haladtunk az építéssel. Már amikor lent voltunk. Mert nem könnyű a tiszes munkát végezni Nagyfaluban, és egyszerre hajótépíteni a Balatonon.

Időközben a sufni átalakult, igazi műhely jelleget öltött.

Az aljára betont raktunk, a falára meszet, szerszámtartót, parafatáblát. (Köszi, Balázs!)

Így a munkakedvünk is egyre csak nőtt! Egy lelkes csapat segítségével befejeztük a frameket, minden erősítést ráraktunk, kivágtuk őket, ahol kell.

Peti a rajzolás és a Strucc  (közismertebb nevén dekopír fűrész) mestere lett, Zoli pedig időközben megtanult bánni a körfűrésszel.Ezen tudását a parkettázásnál is kamatoztattuk. :)

Nincs epoxi mérleg nélkül

Naivan, eleint egy -legokat és lisztet ugyan jól mérő- mérlegen mértük ki az epoxit. Miután 3x esett szét a svert, akárhogy ragasztottuk-tapasztottuk, szorítóztuk és drukkoltunk, rájöttünk, hogy valamin változtatnunk kell. A változtatás kulcsát pedig egy digitális mérlegben láttuk. Apró kis grammocsák is sok svertnyit számítanak! Amióta megvan a csodamérlegünk -ami azért néha furcsa számokat produkál-, fog az epoxi! Törhet a fa, de az epoxi nem enged!

Az Epoxi és Milán

Azért azt el kell árulnom, hogy az epoxi mellett tipliztünk is a svert egybenmaradása érdekében. Ezt a módszert kívántuk alkalmazni a kormánylapát összerakásánál is. Gergő és Milán gyönyörűen kifúrták a lyukakat, szépen, egyenesen, majd jöhet bele az epoxi majd a tipli, gumikalapáccsal. Szép terv, szép is lett a kormánylapát, jó kis vörösfenyőből. Nade! Aki hasonlókra vetemedik, vegyen védőszemüveget! Mert mégis mekkora a valószínűsége, hogy egy csepp epoxi kalapálás közben pont a Milán szemébe csöppen? Irány a keszthelyi ügyelet, ahol szerencsénkre pont egy szemészbe botlottunk, aki szakszerűen ellátta Milánt.

Most jön az utolsó nagy különálló darab összeragasztása. A feneke. És aztán...

Vitorla

Tegnap ellátogattam a helyi vitorlakészítőhöz, aki saját bevállása szerint 1 hét alatt elkészíti mindenestül a vitorlát! Juppeee!

Néha ránézek a darabokra, és alig hiszem el, hogy ezeket mi rajzoltuk, vágtuk, ragasztottuk, csiszoltuk. Egyelőre szanaszét hevernek a darabok, hihetetlennek tűnik, hogy előbb-utóbb ennek hajó formája lesz...és az idő egyre közeleg!

Mielőtt elkezdtük építeni a hajót, még vitorlázni sem tudtunk. Azóta a hajó készül, fúrunk-faragunk-ragasztunk-méricskélünk lelkesen, de a dolog e teintetben mit sem változott. Azóta sem tudunk vitorlázni.

De most!

A sportklub hosszas üldözése után - miszerint az illetékes nincs ott, alszik, szerel, felügyel stb... - ma végül időpontot egyeztettem az oktatóval. Azt ígérte, hogy egy (hosszú) hétvége alatt úgy megtanítanak a vitorlázás minden csínjára-bínjára, hogy a világ minden belvizén elkalauzoljuk majd a Houdinit, sőt, a part 5 mérföldes körzetében még a nagyvizeket is meghódíthatjuk. Az ám! A sós tengerek és óceánok vízeit!

Hát, kíváncsi leszek.

De nagyon várom már!

Az egyenesség kérdését megoldottuk! A szemközti barkácsboltból szereztünk egy bitang rozsdás vasrudat, azt jól lerozsdamaróztuk, fényesre csiszoltuk, és már készen is állt a legtökéletesebb vezető. A probléma ezúttal az volt, hogy a svertnek hozott tölgyet és vörösfenyőt nem bírta a körfűrész. Hiába tudtunk volna most már egyenesen vágni! Pedig hűtöttük mi (ez a mi most kicsit nagyképűen hangzik, az érdemi munka Gergő és Péter nevéhez fűződik) folyamatosan fröcsköltük, de mihaszna. Egyre csak furcsa hangokat és szagokat adott ki magából.

A felállított asztali fűrész sem jelentett nagyobb segítséget. Bár azóta olyan gyanusítgatások értek minket, hogy nem használtuk megfelelően. Hm, hát igen, a szerszámok használatába is bele kell jönnünk. Sőt. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a szerszámaink egy kicsit régiek, ósdiak és használhatatanok. Kivéve azokat, amiket kölcsönkaptunk. Mekk Mester hozzánk képest professzionális szerszám-repertoárral rendelkezett! Végül megint a szomszéd asztalosnál kötöttünk ki, aki méretre vágja nekünk az áhított darabokat.

És az orra. Mit szépítsem, ezzel megszenvedtünk. Már két hete jól gúzsba kötöttük, hogy idomuljanak, lazuljanak a lécek a végleges formájukhoz, ezzel is előkészülve a ragasztáshoz.

Ez a próbálkozás kezdetben jónak bizonyult, de miután több léc reccsenéssel próbálta a tudtunkra adni nemtetszését, felhagytunk ezzel, és megfogadtuk többek tanácsát: a GŐZÖLÉST. Ez sem ment olyan egyszerűen ám! Hol forraljunk ennyi vizet? Mibe rakjuk bele? Mibe fér bele egyáltalán? Hogyan tartsuk bent a vizet, hogy jól átjárja a gőz? Sok variálás után, kád, PVC cső, kondér és egyéb apróságok igénybevételével végül megpuhítottuk a fát, és az már úgy hajlott, ahogy mi szerettük volna. Azt azonban senki nem mondta, hogy a fa ekkor megdagad, és az elkészített keret kicsi lesz! Sebaj, ezt a problémát már játszi könnyedséggel hárították el a fiúk.

Az én feladatom most is inkább a rajzolásra szorítkozott, de megint megszenvedtem a milliméterekkel. Márpedig Gergő nem engedett. Így magam elé vettem az AutoCAD-et, és lemásoltam a megtervezett frameket (bordákat). Kezdem megéreni, miért nem volt bennem soha késztetés a mérnöki pályára! Aztán ezt is sikerült kimérni (a képen), az ívet megtervezni, megrajzolni és kivágni. Táncoltam is örömömben!

Péternek pedig köszönjük a hétvégi közreműködését! Neve ezután menthetetlenül bekerül a Köszönetnyilvánítás rovatba!

Valamin meg kell építeni a hajót, és John a maga alaposságával ki is számította, hogy ehhez nincs jobb, mint egy 30 centi magas building jig.

Nem 20, nem 40, 30. Mégpedig azért, mert a hajó állítva fog épülni rajta, és az újzélandi mester szerint ez az a magasság, ami mellett nem kell csúszni-mászni a földön, amikor az alsó palánkot rakjuk fel, és utána a belső munkákhoz sem kell majd sámliról beleesni a félkész hajóba, ha az alján kell dolgozni valamin.

Nagy csütörtökön (igen, az van nagypéntek előtt) megrendeltük a fát Keszthelyen az Eurofa2000-nél, nagypénteken vihettük is.

Ekkor ingott meg először igazán a hitem az egész hajóépítésben. Mert az egy dolog, hogy mi nem tudunk egyenesen vágni, de hogy a fatelepről frissen kikerült pallóban, a vastagabb oldal mentén olyan ív legyen, hogy matchbox-ot lehet rajta legurítani, az eléggé nekikeserített.

Hát tényleg nem létezik olyan, hogy egyenes? Az csak valami absztrakt idea, mint Arkhimédész pontja, ahonnan kimozdítaná a Világot?

Még szerencse, hogy két házzal arrébb lakik egy asztalos, aki jófejségből - és kíváncsiságból, hogy mi lesz ebből a hajóból - elvállata, hogy másnapra egyenesre vágja mindkét palló egy-egy oldalát.

A nap maradékát a többi "alaktrész" méretrevágással töltöttük Zsófival.

Nagyszombaton egyedül maradtam az építéssel, de mivel minden fel volt darabolva, és kis segítséggel visszahoztam a pallókat a szomszédból (tényleg egyenes lett, csak tudnám hogyan!), jól tudtam haladni az összeszereléssel.

Ami még trükkös lesz, hogy ennek olyan vízszintesen kell majd állni a sufniban, hogy ide járjanak a francia szabványügyi intézetből mintát venni róla.

Ez nem könnyű, mert a sufninak olyan döngölt föld padlója van, amin egy centi vízszintes rész nincs. Elsőre arra gondoltam, hogy majd leverjük a földbe az állványt, és addig ütjük egy-egy sarkát, míg vízszintes nem lesz. Erről aztán többen lebeszéltek, hogy ez a leveregetés nem olyan sima ügy, mint ahogy kitaláltam. Pót ötletem, hogy állítható lábat szerelek rá, amit a héten meg is vettünk az OBI-ban, és most hétvégén rá is próbáljuk.

Lassan kilábalunk a pakolásból, árokásásból és egyéb szabadidős programokból, amik csak halványan emlékeztetnek a hajóépítésre. Sőt! Tényleg elkeztük építeni a hajót! És tényleg nem értünk hozzá.

Kezdődik az egész azzal, hogy jó lenne egyenesen vágni. (Olyan extra igényeim egyelőre nincsenek is, hogy pontosan.) Másképpen nem fog menni, kell valami egyenes. De a fatelepről frissen szerzett deszkáknak és pallóknak is olyan íve van, hogy simán kérhetnének érte hajlítási felárat. Vonalzónk ugyan van, nem is rövid, csak olyan lapos, hogy max papírlapot lehet mellé igazítani, de körfűrészt azt semmiképpen. Maradt az, hogy próbálok minél pontosabban vonalon maradni (egyenest azért tudunk húzni...), aztán korrigálni ráspollyal. Nade!

Jó lenne merőlegesen darabolni. Van derékszögünk, de az megint olyan lapos, hogy nem fogja meg a körfűrészt. Ugyan ráhúzhatom az merőlegest, de ugye nem tudni egyenen vágni... Vissza a kályhához. És egyébként is. Amilyen görbe a fa széle, elég relatív lesz az a merőleges. Ésakkormég!

Vannak szép nagy három négyzetméteres rétegeltlemez tábláink, amikre szinte koordinátánként kéne felrajzolni a kivágandó darabokat. Nem könnyű melló, de inkább csak időigényes. Ha tudnánk merőlegest állítani, és nem lenne olyan rövid a derékszög, mint amilyen, és nyugodt szívvel mondhatnánk, hogy a tábla szélei egyenesek és egymásra merőlegesek. Azaz lenne mitől mérni.

De valahogy az első félóra szenvedés után kezdtek eltünni a pár milliméteres hibák a jelöléseken. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a technikánk javult. Sokkal gyanúsabb, hogy szép lassan (tudat alatt?) megtanultunk úgy mérni, hogy az ellenőrzés alapján pontos legyen a rajz. Olyan könnyű egy picit ferdén tartani a vonalzót vagy kicsit arrébb nyomni a végét a tábla szélén.

A március 15-ei hétvégét hosszú beszélgetések előzték meg. Mert nem elég, hogy egy vitorlás építésébe fogtunk bele, én régi terveim egyikének megvalósításába is belekezdtem. Méghozzá a víz bevezetéséhez. A látszat ellenére ennek nincs közvetlen köze a vitorlásépítéshez, nem mesterséges tavat szeretnék a kertbe, amin majd jókat hajózunk. A kényelem, ami hajt. Hogy télen is le tudjunk majd menni és ne fagyjon be a fenekünk, miközben az emberi léthez szervesen hozzátartozó szükségleteinket végezzük.

Tudniillik, a telkünkön két ház áll. Az egyik egy ősi parasztház vályogfalakkal és nádtetővel, igazi tornáccal. A maga nemében nagyon romantikus, és vonzó, de nagyon kalandos is tud lenni, mert nincs benne se víz, se gáz. A másik ház tetőtéri része a miénk, de ott hiába van egy szem vécé, fűtés és rendes fürdő nincs. Szerettem volna tehát egy házikót, amiben a víz és a fűtés egyaránt megtalálható. Nyáron a kerti zuhany remek megoldásnak bizonyult, de most, hogy egyre többet járunk le hideg időben is, igazán jól jönne már egy kis civilizáció. Ez egy tavaszi projekt a tereim szerint, de időnként vitathatatlanul eltereli a figyelmet és a szorgos kezeket a vitorlásról.

És itt a lényeg. Gergő a vitorlás köré szervez mindent, és - ismerve a balatoni telek veszélyeit - attól tart - jogosan-, hogy mindig lesz valami fontosabb, ami majd eltérít a vitorástól. Én ígéretet tettem, hogy a vitorlás lesz az első, de aktuális teendők valóban NÉHA elszólítanak majd mellőle, de ez szerintem belefér. A hosszas érvelések és meggyőzések vegeredménye az lett, hogy egyszerre haladunk mindkettővel. A vitorlással, és időnként a halaszthatatlan föld adta munkákkal.

Így tehát telepakoltuk szorgos kezekkel a kocsit, és irány a Balaton. A hétvégi fő feladat ugyanis az ásás volt.És, hogy a sufni se maradjon árván, ott a maradék deszkák felaprítását és a villanyszerelést tűztük ki célul. Szombaton mindenki jól kifáradt az ásásban, azzal kellett rohamosan előrejutni. Zoli töretlenül haladt előre a csákánnyal, míg Gergő és Milán egymás kezéből kapkodták, hol az ásót, hol a körfűrészt. Mindenki megnyugtatására vasárnapra hívtunk egy ásóembert, mert bitang hosszú és mély árkot kellett kikaparnunk. Közben a sufni is folyamatosan ürült, én azon törtem a fejem, hova rakjuk majd ezt a sok aprófát. Szerencsére a deszka gyorsan ég, így gyorsan fogyott, mert azzal fűtöttünk a házban. Vasárnap délutánra a villanyszerelésre is sor került, és este 8kor, kimerülten, de egy jó meleg vacsora után ültünk kocsiba, hogy hazafelé vegyük az irányt.

Azért az nem volt teljesen igaz, hogy a tervek még sehol, csak hát így retorikailag, na azért... ugye értitek?

John*-ék két részletben adták fel a terveket, mert az eredeti Houdini tervben yawl rig szerepel, de mi sloop rig-gel szeretnénk megcsinálni a hajót, és azt külön küldték.
(*John Welshford a Houdini tervezője)

Mert úgy szebb. Nem azért mert gyorsabb lesz, vagy jobban kezelhető, vagy mittudomén. Mert mit tudom én?! Mondtuk már, hogy nem tudunk vitorlázni?

Amikor ezt egyszer felhoztam Zsófinak, ő csak megrántotta a vállát, hogy Miért, hajót építeni tudunk? Naja. Ha az megy akkor majd ezt is megtanuljuk valahogy. Amíg még meg sincs a hajó, addig kár ezen aggódni.

Szóval a tervek. A vitorlázat terve már egy hete megjött. (Logikus, hiszen azt adták fel később.) Hogy akkor miért nem írtunk rögtön méteres post-ot, fényképpel, mindennel? Hát mert ez a terv eddig egyszerre kiábrándító és ijesztő. Egyetlen A2-as lap, belehajtogatva egy borítékba, amit a postás akkurátusan belegyűrt a ládába. Ez volt a kiábrándító rész.

Az ijesztő az volt, amikor ezt kihajtogattam, és a szöveg egyik felét nem értettem, a másik felét meg simán nem tudtam elolvasni. Úgyanis most terv alatt egy kézzel rajzolt és kézzel írt valamit fénymásolatának a fénymásolatát kell elképzelni, nem mindenféle CAD-es vackot, amit utána nyomtatja ezer példányban. Úgyhogy az eljárás eddig hasonló, mint a vitorlázni tudással - amíg nem tartunk ott, kár aggódni miatta.

Azért majd dobok egy képet, ha valaki bescanneli nekem. De csak kicsiben, hogy John se bánja. :)

Hogy hallod?!* Nem adtuk ám fel! Csak blogot írni nehezebb, mint sufnit pakolni.

Ez volt ugyanis legutóbbi programunk. Tervek még sehol (pontosabban valahol a postán, de a kettő szinte ugyan az). Két hete voltunk lent Balatonon, kocsiba megint be a szerszámok és két jóhiszemű ismerős, akik talán nem sejtették, hogy a heti havazás ellenére mi komolyan gondoljuk ezt az egészet. Pedig mi szóltunk: nomád-tábor lesz. A telken van egy jóöreg parasztház, amit ugyan be lehet fűteni, de nemhogy WC, víz sincs benne. Tartotta is mindenki hazáig.

Hó ugyan nem volt már, de hideg az még igen. Zsófi bevállalta a munkás-ellátást, úgyhogy mi nem sokat láttuk, mert Milánnal és Tamással az udvar másik felében működtünk. Tamás elég határozottan fogta meg a munkát: a legközelebbi fejsze nyelénél, és innen kezdve nem is nagyon kérdezte, hogy mit kell csinálni. Aprított mindent, ami a keze ügyébe került.

Milánnal a napot a szeméttelep és a ház között ingázva töltöttük. (Megelőzendő a hülye kérdéseket, vittük a cuccot.) A szeméttelepen a telep hajléktalanától (akit én főnöknek néztem, amíg Zsófi fel nem világosít) vettünk egy napibérletet egy ezresért. Volt abban valami felemelő, hogy bármilyen szarral odaállíthattunk, és nem volt az, hogy "Ezt ide ne tegyétek nekem!". Vihettünk beton szenyvíz csövet, kettétört matracot, monitort, megkötött cementet, hűtőt, bármit.

Négyszer tömtük tele a Suzukit, mire csak fa marad, vagy olyasmi, ami nem fért be a kocsiba. (Jó, ez a négy nem szentírás, ahányszor meséljük, úgy megy lassan felfele... (A Zsófi szerint ötször voltunk. De minimum négyszer. Ő biztos jól tudja, ő dobálta le nekünk a padlásról a régi WC tartályokat. :))

Közben Tamás rendíthetetlenül hasogatta a tuskókat. Amikor már nem marad szemét, mi is beszáltunk Milánnal. Azokat a fákat vettük kezelésbe, amiket inkább fűrésszel kellett darabolni. Eleinte még próbálkoztunk kézi fűrésszel, de nem is volt túl hatékony, nem is tudtuk a rossebnek se megfeszíteni a pengéjét, úgyhogy előszedtem végre a körfűrészt.

Tamás kicsit arrébb állt, mert ő saját bevallása szerint sincs jóban az ilyen elektromos gépekkel. Milánnal váltva fűrészeltünk/adagoltunk estig. Azért hatottak a rémtörténetek, és lett bennem annyi tisztelet a körfűrész iránt, hogy a forraltborral megvártuk azt amíg már tényleg befejeztük szombatra a munkát.

Vacsi, tévézés, majd beborultunk az ágyba. Aztán meg óránként ki onnan. A frissen darabolt fával fűtöttünk egy vaskályhában, aminek meg volt az az előnye, hogy fogyott a fa, és hogy ingyen volt. Viszont a deszka darabok olyan hamar leégtek, hogy az éjszaka legalább négyszer kellett újrarakni a tűzre.

Vasárnap megint körfűrészes darabolás Milánnal, Tamás küzdött a rönkökkel és hordta nekünk a fát. Én meg néha azt vissza a sufniba, mert már kezdtek olyan darabok előkerülni, amik még jól jöhetnek, ha valaha eljutunk oda, hogy tényleg hajót építünk.

Nomád konzerv-ebéd egy hordóban rakott tűzön megmelegítve, takarítás és a sötétedéssel megindultunk haza. Elmenőben még lementünk a tóhoz, kicsit megdobáltuk a jeget, aztán tényleg irány az M7-es.

 *Helló Grafit!