A kezdeti nehézségek ellenére kedtük kiismerni a fedélzet rejtelmeit. Már tudtuk, hogy melyik kötél melyik vitorlához tartozik. Igaz, az még nem volt teljesen világos, melyikkel mit kell kezdeni, de így voltam annak idején az autóvezetéssel is: kupling, fék, váltó- mikor melyiket? A vezetésbe is belejöttem, csak bizakodni tudok, hogy a vitorlázással is így lesz. Tehát, amikor már kezdtük biztonságban érezni magunkat a vízen, Feri bácsi közölte, hogy mostantól egy kis schwertes hajón, a Vikin foytatjuk tanulmányainkat. A Vénusz, amivel eddig mentünk, tőkesúlyos, azaz szinte lehetetlen felborítani, nem úgy a Vikit. Itt gyorsan, pontosan kell alkalmaznunk a tanultakat, ha nem szeretnénk kipróbálni, hogyan kell borulás után a  schwertre állva visszafordítani.

Node, belejöttünk ebbe is, és elérkezett az idő, hogy ketten mentünk ki, oktató nélkül. Gergő pont aznap reggel mondta, hogy már szívesen kimenne így, én kicsit tartottam tőle. Nem sok szelünk volt, úgyhogy minden simán ment. Gyakoroltuk a fordulás minden formájá a kikötést és a bójához állást is. A partra érve ért minket a hír, hogy másnap vizsgázunk. És másnap levizsgáztunk. :)

Aztán jöttek a barátok és gondoltuk, megcsillantjuk előttük a tudásunkat. Vízre szálltunk, de sajnos a szélcsend miatt inkább szélvadászatot, mintsem az igazi vitorlázás élményét élhették át.

Az első IGAZI kaland

De mit tudhattunk még mi akkor arról, milyen is az igazi vitorlázás? Egy szeles szombati napon lementünk a strandra annak reményében, hogy talán tudunk vitorlázni. De amikor megláttam a tarajos hullámokat, rendesen inamba szállt minden bátorságom. Gergő unszolt, hogy menjünk, én nem mertem. Feri bácsi így szólt: "Gyerekek, Nektek ezt a szelet még nem ajánlom!" Végül a tulaj házaspár nyugtatott meg: "Mi a legrosszabb, ami történhet? Az, hogy felborultok. Akkor pedig jövünk értetek motorcsónakkal. Ne izguljatok." Én ekkor adtam be a derekam. Persze, azért izgultam, mint a fene, mert már a hajó felszerelése sem ment egykönnyen, a szél rendesen belekapott a vitorlába, miközben húztuk fel, a hullámok dobálták a hajótestet... végül elindultunk. Gergő volt a kapitány, én a manschaft. Most nem lehetett lacafacázni, időben és pontosan kellett cselekedni. Az, hogy párszor a borulás határán voltunk, mutatja, hogy azért nem ment minden a Nagykönyv szerint, de ahhoz éppen elég ügyesek voltunk, hogy eddigi vitorlázó életünk LEGJOBB, LEGKALANDOSABB élményét éltük át.

Éreztük, ahogy belekapott a szél a vitorlába, és csak vitt, vitt minket, éreztük, ahogy belekapott a hajunkba a szél, ahogy dobáltak a hullámok, a hajó mégis a kezünkben volt. Rendesen kellett egyensúlyoznom, sokszor úgy kihajolnom, hogy a hajam szinte a vízbe lógott, másnap pedig jó kis hasizomlázra ébredtem. A félelmetes pontot az jelentette, amikor vissza szerettünk volna fordulni a part felé, de a hajó mégsem engedelmeskedett. Gergő kérdezte, miközben minden erőmmel hajoltam ki, egyensúlyozás végett:

-Tudsz beszélgetni?

-Tudok, de most nem szeretnék!

-Pedig jó lenne megbeszélni, hogyan fordulunk vissza a part felé!

Végül sikerült, Gergő profi módon ráérzett a kormány és a grósz játékára, én a fockokkal kerültem egészen közeli barátságba, valamint a vetődéssel és a kihajolással.

Sérülésmentesen, remegő karokkal és fülig érő szájjal értünk partot.