Hogy hallod?!* Nem adtuk ám fel! Csak blogot írni nehezebb, mint sufnit pakolni.
Ez volt ugyanis legutóbbi programunk. Tervek még sehol (pontosabban valahol a postán, de a kettő szinte ugyan az). Két hete voltunk lent Balatonon, kocsiba megint be a szerszámok és két jóhiszemű ismerős, akik talán nem sejtették, hogy a heti havazás ellenére mi komolyan gondoljuk ezt az egészet. Pedig mi szóltunk: nomád-tábor lesz. A telken van egy jóöreg parasztház, amit ugyan be lehet fűteni, de nemhogy WC, víz sincs benne. Tartotta is mindenki hazáig.
Hó ugyan nem volt már, de hideg az még igen. Zsófi bevállalta a munkás-ellátást, úgyhogy mi nem sokat láttuk, mert Milánnal és Tamással az udvar másik felében működtünk. Tamás elég határozottan fogta meg a munkát: a legközelebbi fejsze nyelénél, és innen kezdve nem is nagyon kérdezte, hogy mit kell csinálni. Aprított mindent, ami a keze ügyébe került.
Milánnal a napot a szeméttelep és a ház között ingázva töltöttük. (Megelőzendő a hülye kérdéseket, vittük a cuccot.) A szeméttelepen a telep hajléktalanától (akit én főnöknek néztem, amíg Zsófi fel nem világosít) vettünk egy napibérletet egy ezresért. Volt abban valami felemelő, hogy bármilyen szarral odaállíthattunk, és nem volt az, hogy "Ezt ide ne tegyétek nekem!". Vihettünk beton szenyvíz csövet, kettétört matracot, monitort, megkötött cementet, hűtőt, bármit.
Négyszer tömtük tele a Suzukit, mire csak fa marad, vagy olyasmi, ami nem fért be a kocsiba. (Jó, ez a négy nem szentírás, ahányszor meséljük, úgy megy lassan felfele... (A Zsófi szerint ötször voltunk. De minimum négyszer. Ő biztos jól tudja, ő dobálta le nekünk a padlásról a régi WC tartályokat. :))
Közben Tamás rendíthetetlenül hasogatta a tuskókat. Amikor már nem marad szemét, mi is beszáltunk Milánnal. Azokat a fákat vettük kezelésbe, amiket inkább fűrésszel kellett darabolni. Eleinte még próbálkoztunk kézi fűrésszel, de nem is volt túl hatékony, nem is tudtuk a rossebnek se megfeszíteni a pengéjét, úgyhogy előszedtem végre a körfűrészt.
Tamás kicsit arrébb állt, mert ő saját bevallása szerint sincs jóban az ilyen elektromos gépekkel. Milánnal váltva fűrészeltünk/adagoltunk estig. Azért hatottak a rémtörténetek, és lett bennem annyi tisztelet a körfűrész iránt, hogy a forraltborral megvártuk azt amíg már tényleg befejeztük szombatra a munkát.
Vacsi, tévézés, majd beborultunk az ágyba. Aztán meg óránként ki onnan. A frissen darabolt fával fűtöttünk egy vaskályhában, aminek meg volt az az előnye, hogy fogyott a fa, és hogy ingyen volt. Viszont a deszka darabok olyan hamar leégtek, hogy az éjszaka legalább négyszer kellett újrarakni a tűzre.
Vasárnap megint körfűrészes darabolás Milánnal, Tamás küzdött a rönkökkel és hordta nekünk a fát. Én meg néha azt vissza a sufniba, mert már kezdtek olyan darabok előkerülni, amik még jól jöhetnek, ha valaha eljutunk oda, hogy tényleg hajót építünk.
Nomád konzerv-ebéd egy hordóban rakott tűzön megmelegítve, takarítás és a sötétedéssel megindultunk haza. Elmenőben még lementünk a tóhoz, kicsit megdobáltuk a jeget, aztán tényleg irány az M7-es.
*Helló Grafit!
